2012. január 27., péntek

Számvetés

      Lassan elérkeztem a 100. dongalábas esetemhez, akit Ponseti elvei szerint kezdtem el kezelni. Ez a szám mindenképpen elgondolkodásra késztet. Egyfajta számvetés is ez. Tudtam-e segíteni, tudtam-e többet tenni ezekért a gyerkekekért mint korábban én vagy akár mások tettek? Jobbak lettek-e a lábak? Elégedettebbek a szülők? Ügyesebbek a gyerekek? Olyan kérdések amelyekre nagyon nehéz objektíven válaszolni. Sajnos a régebbi módszer szerint általam kezelt gyermekek lábainak állapota bár "átlagmagyar" viszonylatban jónak mondható, meg sem közelítik az új módszer eredményeit. Kezdettől fogva az összes betegemnek írtam becsületes állapotát és végig dokumentáltam a kezelés  sikereit és kudarcait is. Nem könnyű szembenézni azzal, hogy a legjobb akarattal sem tudok mit kezdeni egy-egy esettel. Legtöbbször a kooperáció hiánya, másszor a segédeszközeink tökéletlensége harmadszor a viszaesések felismerésének elmaradása miatt.
       Ami mindenképpen várható tőlem és egyre inkább erre tartok az az, hogy bátran szembenézzek és világosan  és egyértelműen kommunikáljam azt hogy ez a láb bizony nem abba az irányba megy, amerre szeretnénk és ezért lépni kell, akár műtétileg is. Nem könnyű ezt mindig megtenni. Mindenki, a szülő és én is  hiszek abba ami a gyermekkel történik, máskép nem is haladnánk előre.
      El kell fogadni és meg kell látnunk saját határainkat. Elfogadni hogy nem csak rajtunk múlik minden mozzanat és siker. És folytatni az erőfeszítéseket, mert az irány amerre elindultunk jó, az eredmények egyértelműen igazolják létjogosultságát.