Mindenekelőtt egy fontos dolgot le kell szögeznem: a dongalábat kezelni kell! A kezelés és nem kezelés között hatalmas szakadék van. Néha sokkal több mint kezelés és kezelés között. A dongaláb kinézete kezelés nélkül az újszülöttkorihoz hasonló marad ugyan, csak egyre merevebb, egyre kevéssé korrigálhatóvá válik. 1 éves korra - jóllehet a gyermek mozgásfejlődését nem befolyásolja érdemben - alig korrigálható már a klasszikus módszerekkel. Ezért nagyon fontos, hogy mielőbb lássa ortopéd szakorvos, lehetőleg gyermekortopéd szakorvos.
A kettő között az alapvető különbség, hogy a gyermekortopéd életvitelszerűen gyerekekkel foglalkozik és optimalis esetben jól látja az egész kezelési peródust maga előtt - a dongalábat ugyanis az első fél évben elég aktívan kell kezelni/kontrollálni. Az utóbbi általában felismeri a deformitást és a saját határait is a kezelésben így a kis beteget továbbküldi a szakemberhez. Nem állítom hogy nincs olyan felnőttortopéd, aki nem értene a dongalábhoz, de a nagy polihisztorok ideje elmúlt, a szakma és a betegségek specialis tudást igényelnek, ezért inkább gyermekortpédet választanék.
Az orvos, amennyiben valóban dongalábról van szó, gipszkezelést fog javasolni. A szűlő megretten és igyekszik mindent megmozgatni, hogy ezt elkerülje. Az orvos később valószinűleg műtéti szükségességről is beszélni kezd, amire a szülő ismét mindent szeretne csak műtétet ne!
Az egésznek a kulcsa a korrekt tájékoztatás. Ez elsősorban időt jelent, amit a szülő és az orvos egymásra szán. Az orvos lépésről lépésre tájékoztatni tudja a a szülőt a betegség lényegéről, a tervezett kezelésről, a kezelési alternatívákról és a szülő is el tudja sorolni a kérdéseit, kételyeit. Ráfordított idő nélkül ez nem megy. Ez szerintem a kezelés sikerességének alfája és omegája.
