2012. október 12., péntek

Amerikai tanulmányút

A dongalábas csecsemők/gyermekek kezelése folyamán sokszon gondoltam arra, hogy de jó is volna elmenni oda, ahol  Ignacio Ponseti dolgozott, ahol a technikáját kidolgozta, formába öntötte. Olyan jó lenne elmenni a forráshoz... Alig egy héttel azután, hogy ezt megfogalmaztam magamnak e-mailben  meghívást kaptam, hogy amennyiben az időmből erre áldozni tudok 2-3 hét erejéig menjek ki az Egyesült Államokba, Iowa Citybe. Úgy, akkor és annyi időre amennyire nekem megfelel. Nem haboztam elfogadni és néhány levélváltás után el is dőlt hogy ez év októberében utazok. 
Nos itt vagyok,   a napi munkában részt veszek, sajnos az ismert szigorú egészségügyi szabályozás miatt  "csak" megfigyelőként. Itt tartózkodásom alatt részt veszek a járóbeteg szakrendeléseken, a műtéti tevékenységben és az oktatásban. Jó látni, hogy amit elkezdtem és ahogy elkezdtem az jó volt. Biztosan voltak nehéz periódusok, és persze az ellenszél sem kedvezett mindenben, de összességében helyesen tettem amit tettem. A kezelések alatt sok olyannal szembesültem, amivel nem tudtam mit kezdeni. A kezdeti optimizmusomat követően persze az első visszaesések elkezdtek szállingózni. Ezeknek a kezelésében pedig nem volt gyakorlatom, ezért ilyen esetben visszatértem a már ismert - többnyire operatív - útra.  Persze a számok, úgy látom engem igazolnak, s a tavalyi kongresszuson bemutatott 18%- os visszaesési ráta nemzetközileg is teljesen elfogadott  mennyiségnek tekinthető. Amit itt látok, az elsősorban azt erősíti meg bennem, hogy a visszaesések ismételt gipszeléssel jól kezelhetők, még akkor is, ha az műtéti kezelést követően jelenik meg. Erről nemzetkőzi szinten nagyszámú eredményt közöltek. Ez lényegesen több munkát jelent természetesen, több gipszelést, nagyobb energiaráfordítást. És persze kitartást és elkötelezettséget. Ami legfontosabb tanulság, hogy egyedül nekem ez nem megy. De ezen nem feltételenül csak a  többi orvoskollegámmal, hanem a szülőkkel együtt tudok változtatni. Létezik egy szervezet itt, a nevük Ponseti International Association, röviden PIA amely azért jött létre hogy összefogja az orvosokat, biztosítsa a továbbképzéseket és gyűjtse a meggyógyított/kezelt betegek adatait egy nemzetközi regiszterbe. Egyszersmind tájékoztató anyagot ad a szülők kezébe, valamint fórumot teremt az információcserére. A korábban általam már bemutatott tájékoztató sajnos jelenleg  csak angol nyelven érhető el.  Jó egy évvel ezelőtt elkezdtem lefordítani, de sajnos idő hiányában fel kellett adnom a fordítást. Remélem ittlétem alatt elegendő energiát tudok gyűjteni a folytatáshoz is. A szülők összehozása nagyon jó ötletnek tűnik. A jelenlegi internetes korszakban ez nem okozhat nehézséget. Bár nem vagyok családias viszonyban sem a Facebook sem a Twitter - internetes portállal, mégis jó ötletnek tűnhet ezeken létrehozni a fenti közösségeket.

2012. augusztus 6., hétfő

Ponseti tanfolyam Győrött

Idén júniusban a Magyar Ortopéd Társaság éves gyűlésén Győrött a Gyermekortopéd Szekció szervezésében 2 napos Ponseti-kurzus kerül megrendezésre.
Angliából két hölgy jött Magyarországra, hogy elméleti és gyakorlati ismereteket adjon a jelentkezőknek. Az érdeklődők és jelenlevők száma (61 fő) már önmagában jelzés értékű volt. Az külön öröm volt számomra látni, hogy az orvos-résztvevőkön kívül gyógytornászok, ortopéd műszerészek is jelen voltak, hiszen nélkülük  alig elképzelhető a tehnika alkalmazása.  Nem azt mutatta, hogy van néhány "elvetemült", aki nem ódzkodik más technikát alkamazni, mint amit már 40 éve használunk. Azt jelezte, hogy van remény, nemcsak  a kezeink alatt tanuló mostani kezdő gyermekortopéd újoncok, hanem idősebbek, nagy tapasztalattal rendelkező kollegák is  érdeklődnek...
És ez az érdeklődés igen-igen fontos.  Amikor 2005-ben egy külföldi tanulmányútról hazaérkezve Terebessy Tamás barátommal elhatároztuk, hogy ezt a technikát Magyarországon elkezdjük alkalmazni, idősebb kollegáink közül alig néhányan támogattak, legtöbben hűvös kívülállással szemlélték tevékenységünket.  Nagyon igyekeztem, hogy az ügy nehogy a személyemet érintő viták kereszttüzében elbukjon. Fiatalon persze hevesen tudjuk védeni vélt igazunkat, visszanézve a hangvételben, amivel érveltem vagy védtem nézeteimet bizonyosan többször hibáztam. De sok erőt adott az, hogy már szinte minden országban ajánlott kezelési metódusnak minősítették a módszert. Anyagi értelmeben is nagyon sok minden hiányzott hozzá, de megteremtettük, amit lehetett, kértünk, tárgyaltunk ha kellett, ellenálltunk, ha arra volt szükség, beszereztük a kellékeket. Kitartásunk miatt is egyre többen álltak "mellénk", de botorság lenne azt hinni, hogy csak ez volt az oka.  Egyre nagyobb támogatást jelentettek a külföldi irodalomban megjelent cikkek, amik igazából a technika itthoni elterjedésének alapját képezték. 2011-ben már több mint 100 esetről számoltunk be, sikerrel. Most 2012-ben pedig az egész gyermekortopéd közösség részt vett a rendezvényen. Személyes elégtétel - azt hiszem igen, de sokkal több is annál. Mit jelent ez? A személyes jóérzés felett mindenképpen egy jó ügy győzelmét. A saját személyünk háttérbe állításával egy - a gyermekek számára, hiszem hogy jobb és egyszerűbb - új módszer elterjedését.
Ezúton is köszönöm minden kollegámnak - aki támogatott - a segítséget; a betegeim szüleinek, akik hittek és remélem a mai napig is hisznek bennem, a bizalmat.  A kezelt csecsemőknek - idősebbje most 7 év körüli lehet - akik újra és újra erőt adtak minden egyes gipszeléshez és ehhez szükséges tanuláshoz a jelenlétet és az elfogadást.
Bízhatunk benne, hogy néhány év múlva ezt a modern technikát a legtöbb nagy magyar gyógyító központban sikerrel fogják alkalmazni a betegek gyógyulására. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ebben a folymatnak résztvevője, alakítója lehettem és lehetek a jövőben is.

2012. március 13., kedd

Dongalábas "menetrend"

Az alábbiakban egy általam alkalmazott menetrenden keresztül szeretnék konkrét információt  adni  a kezelés folyamatáról


16-18. terhességi héttől  a szülésig: információnk van gyakran a kisbabánk várható lábtartási rendelenességről - teendő nincs


1. nap:
 láthatóvá válik az eltérés, még nem tudjuk mennyire súlyos, de azt igen hogy esetleg minden rendben van és az Ultrahangos hál'istennek tévedett vagy pedig valóban van deformitás. Ez utóbbi esetben még mindig nincs teendő

2. nap-2. hét:
Személy szerint én nem erőltetem a "lehető legkorábban gipszeljünk" elvet- azaz 3-4 naposan nem rakok fel gipszet. A csecsemő és édesanyja illetve édesapja barátkozzon az újszülöttel, alkalmazkodjon egymáshoz, és az édesanya - ha minden rendben van - kezdjen el szoptatni


2. hét
Az első talalkozás: Ha korábban volt módunk talalákozni, akkor gipszelés indul. Ha ez az első talákozás, akkor mindenképpen egy megbeszélés szükséges a további teendőkről


3. hét - 8.-10. hét
Folyamatos gipszkezelés, lépésről lépésre korrigáljuk a deformitást. A gipszek között annyi szünet van ameddig finoman átmozgatom a  lábat.

8.-12. hét ha elértük a korrekciót, akkor abdukciós sínbe kerül a csecsemő lába, ha nem, akkor  a gipszelést folytatjuk.


3. hónap.
Amennyiben műtét javasolt, elvégezzük azt. Műtét után 3-4 hét gipszelés - általában  egy vagy két gipsz - szükséges, ekkor a gipsz 3 hétig is fent lehet a lábon.

4. hónaptól abdukciós sín hordás  éjjel nappal minimum 3 hónapig de lehetőség szerint addig amíg a baba nem kezd el járni.

9-12 hónapos kortól éjszakai sínhordás 3 éves korig

Kezdetben 3 hónapos találkozási szünetekkel azaz 12-15-18-21 hónapos korban, később - rendben levő láb esetén 1/2 évente 6 éves korig

2012. február 12., vasárnap

Az információ fontossága a szülés előtt...

A dongaláb kezelését mindig is mondtuk, hogy mihamarabb el kell kezdeni. Ebben soha nem is volt vita. A kérdéssel kapcsolatos polémiák ez után kezdődtek. Most szeretenék elmenni egy kicsit az időtengelyen a másik irányba. Vajon mit is lehet tenni a születés előtt... lehet-e valamit változtatni a helyzeten, vagy egyáltalán nem fontos a tudat hogy a pocakban lakó kisbabának dongalába van? 
Tenni egyenlőre nem tudunk sokat, ami viszont szerintem fontos, hogy a kismamákat tájékoztassuk arról mi is várható, mire kell számítani a szülés után. Amikor ugyanis a baba megszületik és az anyukával közlik, hogy a kicsi dongalábas általában az ezt követő 48 óra lázas telefonálásban és internetböngészéssel telik el nemcsak az anya hanem az egész rokonság részéről.
Abban az időszakban tehár amikor egyedül a kicsire lehetne és kellene figyelni (ez alatt persze nem csak az első 48 órát értem) pánikszerűen igyekszenek kapaszkodót találni és megnyugodni. Aki végigélte az első baba szoptatáshoz kapcsolódó aggódást/depressziót - akár anyaként, akár apaként felesége támogatása révén- tudja, hogy ehez nem hiányzik semilyen plusz teher.
A múlt héten egy kedves gyógytornász hallgató jelezte, hogy szándékában áll elkészíteni egy ilyen tanácsadó füzetet nevekkel, címekkel, tanácsokkal. Hiánypotló lenne. Nagyon jó ötletnek tartom

2012. január 27., péntek

Számvetés

      Lassan elérkeztem a 100. dongalábas esetemhez, akit Ponseti elvei szerint kezdtem el kezelni. Ez a szám mindenképpen elgondolkodásra késztet. Egyfajta számvetés is ez. Tudtam-e segíteni, tudtam-e többet tenni ezekért a gyerkekekért mint korábban én vagy akár mások tettek? Jobbak lettek-e a lábak? Elégedettebbek a szülők? Ügyesebbek a gyerekek? Olyan kérdések amelyekre nagyon nehéz objektíven válaszolni. Sajnos a régebbi módszer szerint általam kezelt gyermekek lábainak állapota bár "átlagmagyar" viszonylatban jónak mondható, meg sem közelítik az új módszer eredményeit. Kezdettől fogva az összes betegemnek írtam becsületes állapotát és végig dokumentáltam a kezelés  sikereit és kudarcait is. Nem könnyű szembenézni azzal, hogy a legjobb akarattal sem tudok mit kezdeni egy-egy esettel. Legtöbbször a kooperáció hiánya, másszor a segédeszközeink tökéletlensége harmadszor a viszaesések felismerésének elmaradása miatt.
       Ami mindenképpen várható tőlem és egyre inkább erre tartok az az, hogy bátran szembenézzek és világosan  és egyértelműen kommunikáljam azt hogy ez a láb bizony nem abba az irányba megy, amerre szeretnénk és ezért lépni kell, akár műtétileg is. Nem könnyű ezt mindig megtenni. Mindenki, a szülő és én is  hiszek abba ami a gyermekkel történik, máskép nem is haladnánk előre.
      El kell fogadni és meg kell látnunk saját határainkat. Elfogadni hogy nem csak rajtunk múlik minden mozzanat és siker. És folytatni az erőfeszítéseket, mert az irány amerre elindultunk jó, az eredmények egyértelműen igazolják létjogosultságát.